Életutak

Régóta foglalkoztat a kérdés: vajon tényleg létezhet örökké tartó barátság?
Ha igen, mi lehet a “titkos recept”?
Egyáltalán: tényleg fontos ez?
Vagy van olyan tényező, ami lényegesebb fokmérője a baráti kapcsolatoknak azok hosszúságan túl?

Sokszor hallom és magam is tapasztaltam már, hogy évtizedes barátságok múlnak el, hol viharosan, hol szép csendben “kimúlva” és nem értik az emberek pontosan hogy történhetett ez meg velük?

A téma azért is fontos, mert egy barátság végét feldolgozni mentálisan legalább akkora feladat, mint egy párkapcsolati szakítást. Ezt sokan nem veszik figyelembe, és nem adnak maguknak elég időt a gyászra, ami egy teljesen természetes folyamat ilyenkor.
El kell gyászolnunk, hogy aki egykor a legkedvesebb, legbizalmasabb barátunk volt, osztozott velünk “jóban-rossszban”, örömökben és bánatban, ezer apró kis titokban – vagy éppen nagyon is nagy titkokban – az egyszer csak már nem keres, nem hív.
Ritkulnak a találkozások, lehet hogy már kínosan feszengünk egymás előtt, nem ugyanolyanok már a beszélgetések. Az is lehet, hogy a másik egyszerűen “ghosztingol”, azaz eltűnik egyik pillanatról a másikra és többé nem elérhető.
Marad a fájó kérdés, mi is történt velünk, és sajnos nem mindig érkezik válasz. Együtt kell élnünk a veszteséggel és azt sem értjük pontosan mi romlott el, mikor és hogyan?
De vajon tényleg az a fő kérdés, miért ért véget?
Nos az elmúlt évtizedekben magam is vesztettem pár barátot. Köztük olyat is, akiről tényleg azt hittem; ez a barátság sírig tart majd.
Aztán persze jöttek újak. Mások, de ugyanúgy mély és tartalmas barátságok.
Volt, hogy én vetettem véget egy barátságnak, mert nem éreztem benne már önazonosnak magam, vagy azt éreztem; túlságosan egyoldalúvá vált a dolog, hogy mindig csak a másikról szólnak a beszélgetések, mindig csak én keresem őt stb.
De volt, hogy mellőlem maradt el valaki. Volt, hogy meg tudtuk beszélni, volt hogy nem. Volt, hogy szükségét éreztem volna egy mindent lezáró nagy beszélgetésnek és volt, hogy már nem volt fontos számomra sem.
Volt, hogy sokáig bántott a dolog. Aztán az önismereti utamon egy ponton rájöttem, ez csupán az ego harca, vagy a bennem élő belső gyermeké, aki szeretné , ha mindenki szeretné és elfogadná, ha ő lehetne a legjobb barát és ebbe a képbe nem fér bele, hogy valaki eltűnik az életéből.

Szóval az első tanítás talán számomra az: nem minden helyzet szól rólam. Lehet, hogy olyan dologgal küzd a barátom, amit nem tudott, mert vagy akart megosztani velem. Ami persze nem menti fel őt, hiszen szépen lezárni egy barátságot és lehetőséget teremteni a történtek megbeszélésére mindenkinek jogos igénye.
Ebből jön a következő kérdés: utólag csökkenti-e egy barátság értéket, ha véget ér? Pláne, ha nem “szépen” ér véget?
Arra jöttem rá, hogy valójában nem. Ha megvizsgálom mit adott nekem, mennyit fejlődtem általa, mennyi mindenen átsegítettük egymást és mennyi szép emlékünk maradt akkor igazából a tény, hogy vége lett ezen már nem változtat.
Érdemes viszont kicsit mindig  önvizsgálatot tartani: én milyen barát voltam? Rám lehett mindig számítani? Nagyjából az adok-kapok egyensúly megvolt kettőnk között? Tudtam kommunikálni a szükségleteimet a barátom irányába, vagy csak vártam, hogy magától kitalálja azokat? És én is meghallottam az ő szükségleteit?
Végül el kell fogadni, hogy vannak helyzetek, amikor nem lesz válasz. Lehet, hogy egyikünk sem felelős,  hogy véget ért, egyszerűen más irányt vett az életünk, más dolgok foglalkoztatnak minket már és nem tudunk többé jól kapcsolódni. És ezt néha fájdalmas felismerni, pláne kimondani.

Én úgy gondolom, barátkozni mindig, minden életkorban lehet és érdemes. Barátkozni jó! Merjetek bátran barátkozni, megmutatni önmagatokat, mert kapcsolódni másokkal jó! Mentális egészségünk szempontjából pedig egyszerűen elengedhetetlen.

Remélem hasznosnak találtad az itt leírt gondolatokat.
Ha segítséget szeretnél igénybe venni, keress bátran!