Életutak

Megosztok veletek egy személyes történetet.
Nemrég régi kedves telefonom megadta magát, és mivel ” fél életem” a telefonon hordom, nagyon ódzkodtam a “költözés” gondolatától.  Végül mégis muszáj volt.
Az új készüléket mindig szeretem a magam képére alakítani, amihez egy szép új mobil tok is hozzá tartozik. Végül választásom egy púder rózsaszín darabra esett, amit neten rendeltem le.
A valóságban megpillantva a tokot sajnálattal állapítottam meg, hogy sokkal “rózsaszínesebb”, mint azt szeretném. Az a fajta intenzívebb rózsaszín,  amit én soha nem viselnék…. Mert az nem az én világom…
Pedig nagyon csinos darab.
Elkezdtem gondolkodni.
Vajon miért zártam ki ezt a színt az életemből sok-sok évvel ezelőtt és könyveltem el úgy, mint a szín, ami lehet másnak jól áll, de én soha nem viselném, még telefon tokon sem?…
Aztán hirtelen bevillant egy mondat, amit anyai nagymamám – aki egyébként igen közel állt hozzám, és véleményét pont ezért nagyra tartottam – egyszer sommásan megfogalmazott:  “Komoly nő nem visel rózsaszínt. Ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek, kerüld el kislányom messzire ezt a színt örökre.”

Hát mit mondjak? Jól el is kerültem úgy az elmúlt pár évtizedben… 😄
Ahogy visszagondolok, nagymamám tényleg sosem viselt semmi rózsaszínt vagy bármi hozzá foghatót. És soha nem is magyarázta el – én pedig túl kicsi voltam, hogy megkérdezzem – ugyan miért ne viselhetne “komoly  nő” rózsaszínt és egyáltalán milyen az a komoly nő?
Nagymamám nekem kislányként komolynak tűnt nagyon is. Szakmájában sikeres, önálló, saját magát megvalósító üzletasszony,  aki soha nem is viselt csak szürkét meg barnát meg feketét. Én legalábbis így emlékszem rá.
És mivel gyerekként az ő szava abszolút biztosnak tűnt, – hiszen felnőtt volt, és az ember gyerekként hajlamos azt gondolni, hogy a felnőttek szava úgy igaz ahogy van és kész- abszolút észrevétlenül épült be egy csomó minden a saját értékrendembe, ami tőle jött.
Ez persze nem baj, viszont jó, ha felnőttként már van egy tudatos rálátásunk arra, ahogy ez a mechanizmus működik.
Hiszen a “rózsaszín komolytalan szín” igazsága csupán egy kis példa. Ennél jóval komolyabb gondolatok is észrevétlenül beépülnek elménkbe, amik felnőttként már nem biztos, hogy jóllétünket szolgálják. Ezek válhatnak ún. önkorlátozó hiedelmekké.
Ezért időről-időre, amikor valamit nem mersz meglépni, vagy valamit nagyon ki akarsz zárni az életedből, hasznos lehet feltenni magadnak a kérdést: kinek a hangja az, aki ezt mondatja velem? Biztos, hogy ez az én gondolatom?
Ha igen, akkor vajon mi alapján szűrtem le ezt a gondolatot? Ez a gondolat vajon még most is szolgál engem? Nem lehet, hogy pont ez a gondolat áll a mostani boldogságom, sikereim útjába?

Te milyen gondolatot – önkorlátozó hiedelmet- tudsz beazonosítani saját életedben?